1956

Zsákai Dávid történelem szakos tanár írása

A hatvannégy évvel ezelőtti október történetét sokan megírták már. Képek, híradófelvételek, visszaemlékezések százai szólnak róla, amelyek segítségével akár óráról-órára végig tudjuk követni a forradalmi napok eseményeit. Október 23. törvénybe iktatott nemzeti ünnep, a híres lyukas zászló történelmi zászlóink egyike lett. Az életüket kockáztató, sokszor feláldozó harcosok, „a pesti srácok” hősiességét emlékművek, szobrok, országszerte ünnepségek százai idézik fel.

Az azóta eltelt idő első felében kényszerű csend övezte 1956 őszének emlékezetét. Aztán a rendszert, amely letiporta a forradalmat, elsöpörte a történelem. Így a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján lehetőség nyílt arra, hogy az ország tisztességgel eltemesse halottait, fejet hajtson a még élők előtt, és annak nevezhesse 1956-ot, ami volt: egy gátlástalan zsarnokság elleni forradalomnak és a roppant erejű idegen birodalom elleni szabadságharcnak.

Aztán eltelt újabb harminc év, egy újabb emberöltő. Lassan eltávoznak a forradalmat átélő nemzedék tagjai, és 56 végképp történelemmé válik, lezárt egésszé, az előttünk járó nemzedékek históriájává. Ebből az új évszázadból, évezredből visszanézve úgy tűnhet, 56 nem más, mint rövid epizód, a sokadik véres dráma egy egyébként is vérben fürdő évszázadból.

Mint mond, mond-e egyáltalán valamit a mai világnak e néhány napnak a története, kötődünk-e még bármilyen módon ahhoz a több mint kétezer áldozathoz, aki odaveszett?

A történelem egyik tanulsága, hogy az ember minden korban ember marad, akármennyi jóra és gonoszságra bírják rá az egymást követő eszmék és szenvedélyek, akármerre viszi is a világot a technika fejlődése. Fantasztikus magasságokat és megdöbbentő mélységeket jár be, egyszerre képes a legszentebb és legaljasabb tettekre. Az évszázadok múlásával változnak a történelem díszletei, népek, nyelvek, szokások tűnnek fel, majd süllyednek el, birodalmak ragadnak magukhoz végtelennek tetsző hatalmat, hogy aztán a pornál is kevesebb maradjon belőlük. De maga az ember, a félelmeivel, a vágyaival, az erényeivel, a hibáival, valójában ugyanolyan marad. Így ha a múltba nézünk, valójában önmagunkat látjuk, még ha nem is tudunk róla. Ha az előttünk járt emberek tetteit vizsgáljuk, önmagunk megértéséhez jutunk közelebb.

Amikor a tankokkal szembeszálló nők és férfiak szemcsés, elmosódó felvételeit nézzük, feltehetjük a kérdést: mi volt az, amiért ezek az emberek akár az életüket is hajlandóak voltak feláldozni? És legalább ilyen fontos, hogy mi volt az, ami ellen még az élet feláldozása sem volt túlságosan magas ár? Mindkét kérdésre tudni véljük a választ: a cél a szabadság kivívása, az ellenség pedig az embert a szabadságától és méltóságától megfosztó zsarnokság. De vajon értjük-e igazán ezeknek a szavaknak a jelentését?

A világnak az a szeglete, amelyben ma élünk, korábban elképzelhetetlen életszínvonalat, kényelmet, ellátást, személyes szabadságot hozott az embereknek. E kényelmes világból visszanézve érdemes elgondolkodni azon, vajon ma mi lenne, lenne-e egyáltalán olyan indok, amiért képesek lennénk az életünket kockáztatni, vagy akár feláldozni? Ha nem figyelünk eléggé a múltra, akkor nem leszünk tisztában a szabadságunk valódi értékével, mint ahogy azzal sem, mennyire törékeny tud lenni a szabadság.

Ha az elődök áldozatát nézzük, jusson eszünkbe: kötelességünk megőrizni ezt a szabadságot, amelynek kiharcolásáért ők sokszor a legdrágább árat fizették meg, de amelynek gyümölcseit mi tudtuk helyettük learatni. Őrizzük meg és adjuk át a jövő nemzedékeinek is, és reménykedjünk, hogy ha egyszer fenyegetné, leszünk elég bátrak megvédeni.

De 56 nem csak a mi történetünk. Üzenet ez az október annak az Európának is, amely annyi pusztító évszázad után talán végre rájött, hogy sokkal több köti össze a benne lévő nemzeteket, mint amennyi elválasztja. Harminc évvel ezelőtt leomlottak a falak, amelyek kettévágták a kontinenst, és ehhez a magyar szabadságharcosok áldozata is hozzájárult. Ha Európa meghallja ezt az üzenetet, és nem felejti el, akkor talán igaza lesz a magyar szabadságharc mellett a maga korában leghangosabban kiálló Albert Camus-nek, a világhírű francia regényírónak, aki szerint „létezik egy igazi Európa, mely abban egységes, hogy az igazság és a szabadság nevében szembeszegül a zsarnoksággal. A magyar szabadságharcosok ezrei ma ezért az Európáért halnak meg.”

És ennek az önmagával viaskodó Európának a közepén itt a magyar nemzet. Ez a különös közösség, amelyet a történelem szeszélyei és csapásai olykor idegen birodalmak markába sodornak, máskor meg önmagát őrli fel értelmetlen belső viszálykodások miatt. Amelynek tagjait a folyton változó határok hol összekötik, hol több államba dobálják szét. Amely ugyanakkor a legváratlanabb történelmi pillanatokban elképesztő életerőről tud tanúbizonyságot tenni.

Sokszor ma is elfelejtjük, hogy a Kárpát-medence határokon túl, kettős elnyomatásban élő magyarsága is megmozdult azon az őszön. Kányádi Sándor október 25-én Kolozsváron írta megrendítő vers-imádságát („Ó, isten, isten, hogyha vagy/segítsd meg véreinket”), tehetetlenül reménykedve abban, hogy a reménytelen talán mégis sikerülhet Budapesten. Egy másik erdélyi költő, Bartis Ferenc pedig hét év kemény börtönt kapott a Duna-deltában (a „román gulágon”) azért, mert a házsongárdi temetőben az anyanyelvén mert megszólalni és kimondta a hatvannégy évvel ezelőtt történtek egyik legfőbb üzenetét:

„Hogyha sírunk: kiröhögnek,
Hogyha kérünk: fel is kötnek,
Hogyha küzdünk: odalöknek
Történelmi kárörömnek –
És mégis élünk”