Tisztelet a Hősöknek!

Egy nemzetet, egy közösséget nagyban jellemez az, hogyan emlékezik meg hőseiről.
Zsákai tanár úr írásával és az Ócsai Halászy Károly Általános Iskola diákjai által készített kisfelmmel rójuk le tiszteletünket az 1848/49-es forradalom és szabadságharc mártírjai előtt.

1848 márciusában az pesti értelmiség ifjú és vakmerő vezetői kirobbantották a forradalmat, amely később a születő magyar nemzeti öntudat egyik legfontosabb pillanata lett. Ugyanezen a napon a Pozsonyból Bécsbe menesztett országgyűlési küldöttség, Kossuth Lajos vezetésével kikényszerítette a felkelésektől megrettent udvartól a magyarországi reformok teljeskörű elfogadását. Két napra rá kinevezték Magyarország történelmének első felelős kormányát, amelyben olyan óriások kaptak szerepet, mint a már említett Kossuth Lajos, vagy Széchenyi István, Deák Ferenc, vagy maga a miniszterelnök, Batthyány Lajos.

Egy hónappal később az országgyűlés elfogadta az április törvényeket, ezzel beérett a reformkor megelőző húsz évének nagy munkálata, és a területében immár újra egységes Magyar Királyságban megkezdődhetett egy modern polgári állam kiépítése. Történelmünkben szinte példátlan összefogást szült a forradalom, ahol a nemesek önként mondtak le évszázados előjogaikról, a jobbágyok elnyerhették végre a szabadságukat, ahol az egyéni szabadságjogok (jog az élethez, a szabad vallásgyakorlathoz, a tulajdonhoz) immár az ország összes lakosának megadattak.

Néhány hónappal később aztán az ország népességének majd felét kitevő nemzetiségek egy része, saját nacionalizmusa okán (és bécsi biztatásra) fellázadt a magyar kormányzat ellen, majd a császári sereg is lerohanta Magyarországot. Háború kezdődött tehát, szabadságharc, mint már oly sokszor a történelmünkben, véres küzdelem a nehezen megszerzett önállóságért. Az ország másfél éven át küzdött, de végül győzött a mérhetetlen katonai túlerő. A vereség után a megtorlás következett, a dühödt bosszú, százak kivégzése, ezrek bebörtönzése, tízezrek kényszersorozása az elnyomók seregébe és egy egész ország elnyomása.

1848 múltunk sarkalatos pontja, az események főszereplői pedig történelmünk talán legismertebb és legkevésbé vitatott alakjai. Közös hőseink.

Nevüket utcák, terek viselik szerte a Kárpát-medencében, alakjukat köztéri szobrok, arcképüket festmények, kopottas fotográfiák őrzik. Látszólag tehát örökké itt vannak velünk, nevüket szinte naponta kimondjuk, mégis valahogy nagyon távoli alakoknak tűnnek ők a XXI. századból visszanézve. Egy, a mostani világunktól felfoghatatlan távolságra lévő kor embereinek, akiknek tetteit mai fejjel gondolkodva, hétköznapjainkba merülve szinte fel se tudjuk fogni. Ha felidézzük őket, arcokat látunk, tekinteteket, egy rég letűnt világ pillanatképeit. De vajon üzennek-e valamit nekünk, XXI. századi embereknek ezek a tekintetek?

Kit láthatunk, ha Petőfi Sándor portréjára nézünk? A magyar irodalom óriása, akinek mindössze 26 év adatott, gondolkodás nélkül kész volt az életét is áldozni az elvekért, amelyekben hitt.

Mit olvashatunk ki Kossuth Lajos merev, lázas tekintetéből? Ki volt ez az ember? Az utolsó történelmi személyiség, aki népmesei hőssé tudott változni (van-e a tiszteletnek ennél magasabb foka?). Karizmatikus személyiség, nagyszerű szónok, kiváló taktikus, az egyetlen, aki vállalta az ország vezetésével járó felelősséget a szabadságharc idején. És aki az életének több mint a felét idegen országokban kellett, hogy leélje, mert 1849 után soha többé nem térhetett haza, de élete végéig képviselte a magyar szabadság ügyét, és még hosszú távollétében is Magyarország legfontosabb alakjainak egyike maradt.

Vagy ott a XIX. század csendes magyar óriása, Deák Ferenc, arcán a túlélők, az itthon maradottak bölcsességével, hogy élni kell, tovább kell élni, ki kell tartani akkor is, amikor látszólag minden elveszett és „tél van és csend és hó és halál…”. Mert mindenki nem dobhatja oda az életét, mindenki nem menekülhet el. Hősi halottak és emigránsok egymagukban nem építhetnek újjá lerombolt országokat.

A lánglelkű forradalmár, a harcot, majd a száműzetést vállaló hős és a csendes, a sorsot méltósággal, de nem megadással viselő bölcs. Három különböző út, három különböző személyiség, három sors. A mi hőseink örökké ismétlődő három karaktere.

Minden társadalmat, mindent kort jellemez az, hogy milyen hősöket választ magának.

Európának ezen a részén, a nagy keleti és nyugat birodalmak árnyékban a szabadságot mindig szűkmarkúan mérte a történelem. Szinte csak apró, lélegzetvételnyi szünetek voltak az elnyomás hosszú folyamatában. Később eltiport felkelések, forradalmak révén egy-egy történelmi pillanatra felemelték a fejüket ezek a kis népek, hogy aztán generációk egész sokaságát éltessék a szabadság e röpke pillanatainak emlékei.

Ez a térség megtanulta, hogy a szabadság nem magától értetődő adottság, hanem olyan törékeny kincs, amelyet mindennél jobban kell óvni, és amelyért minden egymást követő nemzedéknek újra és újra meg kell harcolnia.

Negyvennyolc márciusa arra tanít minket, hogy egy nép sorsában – miként az egyes ember életében is – vannak pillanatok, amikor nem lehet tovább hátrálni. Amikor felemelt fejjel szembe kell fordulni azzal, aki a szabadságot fenyegeti, bármilyen roppant erősnek látszik is, jöjjön akár keletről, akár nyugatról.
Ha ezek a pillanatok elkövetkeznek, akkor a hőseinkhez fordulhatunk útmutatásért és reményért. Mert ők egyszer már megmutatták, hogy lehet győzni, még akkor is, ha reménytelennek látszik.

Zsákai Dávid
történelem szakos tanár

Video linkje: https://www.youtube.com/watch?v=A10tJBuIq30