A kommunista diktatúra emléknapja

admin
febr, csü, 2026

Hírek

Hollósi Dániel, a NEB munkatársa, tartott iskolánkban előadást Magyarok szovjet fogságban – GULAG és a GUPVI rendszerek a Szovjetúnióban címmel a végzős diákoknak az emléknap alkalmából.

Prezentációjával kiegészített bemutatójában elmondta, hogy miért is volt a XX. század tragédiája a magyarok korabeli elhurcolása, miért fontos emlékezni, miközben, anno, nem lehetett róla beszélni, sokan hallgattak róla, akik túlélték a megpróbáltatásokat, kényszerű hallgatásba merültek.

Kényszermunka- és internálótáborok jöttek létre- szabadságjoguktól számtalan embert megfosztottak, a korabeli ideológia szerint az ember csak „szám, munkaeszköz”. Teljes hálózatok alakultak ki (fő)parancsnokságokkal, az emberek vagy bírósági peres eljárás alapján vagy ítélet nélkül kerültek hadifogoly- vagy internáló táborokba.

Ahogy haladt előre a Vörös Hadsereg, sokan, a polgári lakosság tagjai közül is, kerültek efféle helyekre, indultak ruha, élelem nélkül útnak, elhurcolták őket (először a német származás miatt). 40-50, 400-500-, majd 2000 fős menetoszlopok jutottak gyűjtőtűborba, javarészt politikai szűrés kapcsán is, 3-10 napnyi gyalogmenet után érkeztek meg egy vasútvonal közeli helyre, lehetőleg laktanyához (ahol akár még várakozni is kellett). A hely túlzsúfolt lehetett, az emberek éheztek, víz- és higiéniai hiány volt jellemző, illetve a járványok (70.000 fogoly már Magyarországon meghalt)- ezek közül kiemelkedő a ceglédi hadifogolytábor.

A célszemélyek a németek, politikai, közéleti személyek, a kommunista rendszer kialakításának akadályozói, volt titkosszolgálati tagok, katonák, leventék (közülük keveseket rehabilitáltak) voltak. Őket romániai tranzittáborokba vitték, vagonírozás után (lelakatolt marhavagonokkal) kerültek az emberek 4-6 hét vagy akár 1-2 hónap alatt a Szovjetunióba (közben nagy volt a halandóság a hideg, az éhezés miatt).

A magyarokat fő- és altáborokba is juttatták, ahol szembesültek a szovjet mélyszegénységgel is. Kiszolgáltatottak lettek, kemény fizikai munkát végeztek (mezőgazdaság, bánya, út- és vasútépítés, erdőirtás), éheztek, a szállásukon nem volt fűtés, elegendő fekhely, megfelelő higiénia.

Megérkezésükkor, a sorakozó után, fasisztának bélyegezték őket, majd egy orvosi vizsgálat kapcsán a munkaképességüket állapították meg, azoknak, akik rongyos ruhákat, egymás között

cserélt- akár- a cipőt vagy gumicipőt viseltek, állandó volt a kihallgatás, és ilyen helyzetben is működött a besúgórendszer….

Befolyásoló tényező volt az emberek további életében (aki túlélte ezeket a megpróbáltatásokat, ráadásul a világháború után), hogy milyen környezetben éghajlaton, mennyi ideig raboskodtak. Később, hazatértük után, tilos volt bármiről is beszélniük, illetve a priuszuk miatt bizonyos munkákat be sem tölthettek.

1949-1951 között 20-25000 fő tért haza, a szovjet táborvilágban, átmenő táborokban 200- 250000 fő hunyt el, kb. 600-900000 magyar került kényszermunkatáborba, vannak olyanok, aki soha nem kaptak engedélyt arra, hogy hazatérhessenek…

Horváthné Gyovai Melinda Kinga
magyar szakos tanár,
a program szervezője

Nemeshegyi Napsugár 12.b osztályos tanulónk írása az előadásról:

A magyar nép egy olyan megpróbáltatásáról nyílt lehetőségünk előadást hallgatni, ami az elmúlt évszázad egyik legjelentősebb tragédiája, mégis, bár majdnem egymillióan voltak elhurcoltva családjaiktól és mindennapi életüktől, évtizedekig tabutéma volt, és ma is csak kevesen beszélnek róla. Megláthattuk, milyen könnyű elrejteni az emberi jogokat ért számtalan attrocitást, pusztán egy megalapozatlan váddal arról, hogy valaki fasiszta lenne, és hogyan tud a nagypolitika családokat tönkretenni minden további nélkül.

Ahogy Arany János írta: szó bennakad, hang fennakad, lehelet megszegik… Mi is így éreztük magunkat, mikor sor került idézetek felolvasására néhány túlélő visszaemlékezéséből. Elképzelni sem tudjuk azokat a megpróbáltatásokat, amiken dédszüleink átmentek, de ennek az előadásnak köszönhetően közelebb került hozzánk, hogy milyen is lehetett akár a -60 fokban, hárman egy téli csizmán osztozva, heti hat nap látástól vakulásig dolgozni.

A saját népünkből és a környezőkből sokakat ért a végzet különféle szovjet munkatáborokban, őket pedig szertartások nélkül, jelöletlen tömegsírba temettek, mintha az emberélet nem is számítana. De aki sikeresen visszatért, sem mindig tudott beilleszkedni a társadalomba, egy életre tönkretették őket emberileg.

A mi generációnk köztudatában már nem él az a sok borzalom, amiket felmenőinkkel tettek, hiszen sokan vagyunk, akiknek már nem élnek olyan családtagjai, akik elmondhatnák az ő történetüket, ezért is fontos, hogy legalább az iskolában hallhassunk az ő sorsaikról.

Comments 0